És amikor elszakadsz a múlttól...

És amikor elszakadsz a múlttól, akkor automatikusan elszakadsz a jövőtől is, mert a múlt és a jövő egy és ugyanaz, nem elválaszthatók. Dobj fel egy pénzt: lehet, hogy egyszer fej lesz felül, máskor írás, de attól még a másik oldal is ott van, csak épp nem látod.

A múlt és a jövő ugyanannak az éremnek a két oldala. Az érmet pedig elmének hívják. Amikor az egész érmet eldobják, az az ártatlanság. Ilyenkor nem tudod, hogy ki vagy, nem tudod, hogy mi van; megszűnik számodra a tudás. De attól még létezel, a létezés is van, és ennek a két "van"-nak a találkozása - a te kicsi "van"-od és a létezés végtelen "van"-ja -, ez az összeolvadás a szépség élménye.
Az ártatlanság a kapu; az ártatlanságon keresztül lépsz be a szépségbe. Minél ártatlanabb vagy, a létezésnek annál több része lesz szép számodra. Minél többet tudsz, a létezés annál csúnyább arcát mutatja, mert következtetésekből, ítéletekből cselekszel, tudásból cselekszel.
Ahogy megszerzed a tudást, elpusztítod a költészetet. Ahogy a tudás birtokába jutsz, és azt hiszed, hogy tudsz, máris korlátot vontál magad és a létezés közé. Innentől kezdve minden eltorzul. Innentől nem a saját füleddel hallasz, hanem lefordítod a hangokat. Nem a saját szemeddel látsz, hanem értelmezed a látványt. Nem a szíveddel éled meg, ami történik, hanem azt gondolod, hogy valamit megtapasztalsz. Ha ez így van, akkor elmulasztottad a létezés közvetlen megtapasztalásának a lehetőségét. Széthullottál.
Ez az eredendő bűn. Erről szól Ádám és Éva bibliai története a tudás fájának gyümölcséről. Amint esznek a gyümölcsből, kiűzetnek a Paradicsomból - szó sincs arról, hogy valaki kiűzi őket onnan, hogy Isten kergetné el őket a Paradicsomból; ők maguk buknak el. Az a tudat, hogy nem ártatlanok többé, az a tudat, hogy elkülönültek a létezéstől, hogy az egóval azonosultak... a tudás állít korlátot eléjük, méghozzá vaskorlátot.
Azt kérdezed: "Mi az ártatlanság?"
Hányd ki magadból a tudást! Ki kell hánynod magadból a tudás fájának gyümölcsét. Erről szól a meditáció. Vesd ki a szervezetedből: a tudás méreg, tiszta méreg. Élj tudás nélkül, tudd, hogy "nem tudok semmit". Cselekedj és élj a nem tudás állapotából, és megtudod, hogy mi a szépség.
Szókratész tudja, hogy mi a szépség, mert a nem tudás állapotában él. Van tudás, amelyik nem tud, és van tudatlanság, amelyik tud. Légy úgy tudatlan, mint Szókratész, és egy gyökeresen új minőség jelenik meg az életedben: újra gyermek leszel, újjászületsz. A szemed újra rácsodálkozik a világra, körülötted minden csodás és meglepő lesz újra. Felröppen egy madár, és Te repesel az örömtől. Annak a puszta öröme, hogy szárnyalni látod a madarat - mintha Te magad kelnél szárnyra. Ahogy egy harmatcsepp legördül a lótusz szirmán, és a reggeli napfény apró szivárványt von köré, a pillanat eltölti a lelkedet... a harmatcsepp legördül a levélről, hogy eggyé olvadjon a végtelennel, eltünjön a tó vizében - mintha Te magad gördülnél alá, mintha Te csöppennél bele az isteni létezés óceánjába.
Az ártatlanság és nem tudás pillanatában a megfigyelő és a megfigyelt jelenség közötti különbség eltűnik. Nem különülsz el többé attól, amit nézel, nem vagy más, mint amit éppen hallasz." ~ Osho (Ártatlanság, tudás és csoda)
"Természettől fogva mindannyian érdeklődünk saját lényünk iránt. Ha ezen érdeklődéstől sarkallva mélyen lehatolunk önmagunkba, rábukkanhatunk arra a helyre, ahol valódi énünk lakozik, és akkor a boldogság titka is feltárul előttünk.
"Amikor a szépséget érzed - a felkelő napban, a csillagokban, a virágokban, egy nő vagy férfi arcában -, ahol, és amikor a szépséget érzed, figyelj. Mindig ugyanazt fogod tapasztalni: elme nélkül cselekedtél, következtetések nélkül cselekedtél; spontán cselekedtél. Megragadott a pillanat, mégpedig olyan erővel, hogy kiszakadtál a múlt kötelékéből.